Csúcs volt Inotán – a November 7. Hőerőmű rövid története
A várpalotai November 7. Hőerőmű az 1950-től 1954-ig szóló időszakot felölelő első ötéves tervben meghatározottak szerint épült fel a Várpalotával és Pétfürdővel 1952-ben összecsatolt Inota falu határában, a Székesfehérvárt Körmenddel összekötő 8-as út mellett, egy korábban libalegelőként és kukoricaföldként hasznosított, növénytermesztésre csak korlátozottan alkalmas területen. Az építkezés helyének kiválasztásában közrejátszott a Várpalota közelében korábban feltárt lignitmező közelsége mellett az is, hogy Inota Várpalota felé eső határa vízgyűjtő terület, ahol az áramtermeléshez szükséges víz is hozzáférhető volt. A szovjet mintájú erőmű eredeti, monolitikus építésen alapuló terveit prágai mérnökök készítették, ezeket azonban Mátrai Gyula és társai (pl. Wolf Johanna és Szőke Gyula) átalakították helyszíni vasbeton előregyártásosra. Az építkezés fővállalkozói a Magyar Gyárépítő Vállalat és a 31. számú Állami Építőipari Tröszt (ÁÉT) voltak. Az ő munkásaik érdeme, hogy a Sztálin születésnapjára időzített, 1951. december 21-i kezdés helyett az erőművet már november 7-én sikerült beindítani, majd 1951. december 6-án 10 órakor rákapcsolni az országos hálózatra. Ezért a teljesítményért Mokk László, az ÁÉT kiemelkedő munkát végző alkalmazottja 1952. március 15-én a Kossuth-díj ezüst fokozatát vehette át.
Az erőmű gépeinek beszerelésében elsősorban csehszlovák szakemberek működtek közre. A hat, egyenként 20 MW teljesítményű csehszlovák, CKD Sztálingrád gyártmányú turbina felé 480 Celsius fokos vízgőzt továbbító CKD Dukla típusú kazánok közül az elsőt 1951. október 30-án, az utolsót 1954. november 9-én kapcsolták be. 1954-re ugyanakkor az is világossá vált, hogy a várpalotai mezőről kötélpályán érkező lignit egyrészt kevés, másrészt túl magas szerves anyag- és nedvességtartalma miatt alkalmatlan a kazánok felfűtésére. Így a megfelelő hőfok eléréséhez szükséges feketekőszenet távoli – herendi, padragkúti, pilisi, pusztavámi, s helyenként román, bolgár vagy albán – bányákból, vasúton kezdték el Inotára szállítani. A tüzelőanyag folytonosan változó összetétele és minősége a kezdetektől fogva komoly problémákat okozott a stabil összetételű várpalotai lignitre tervezett kazánok működésében.
Az erőmű turbináinak visszahűtését három darab, Heller-Forgó típusú hűtőtorony üzembeállításával oldották meg, mellyel jelentősen csökkenteni tudták a rendszer vízszükségletét. A hűtőtornyok működési elvét a Kossuth-díjas Heller László dolgozta ki, berendezésüket pedig Forgó László szerkesztette. Találmányuk lényege az volt, hogy a vákuumgőzt hideg víz befecskendezésével kondenzálták, cseppfolyósították, s az így előállt, még meleg vizet az apróbordás hőcserélőbe vezették, ahol az lehűlt és újból hasznosíthatóvá vált. Ezt a visszahűtési rendszert azóta az egész világon alkalmazzák. Az akkoriban forradalmi újításnak számító, hiperboloid formájú, vasbetonból készült hűtőtornyok 62 méteres magasságukkal az erőmű emblematikus épületeinek számítanak, s ennek megfelelően helyi védettséget (H1) élveznek. Náluk csak egy inotai erőműbeli épület kapott magasabb műemlékvédelmi besorolást: az 1958-re, Szabó István tervei alapján megépült, számos Kossuth-díjas művész alkotását felvonultató, s egy 480 fős színháztermet is magában foglaló, egykori Béke Művelődési Ház, amely országos védettség alatt áll.
Az erőmű áramtermelésének felfutása az 1960-as évek elejéig tartott, 1962-ben érte el teljes névleges kapacitását. Ebben a kezdeti időszakban az inotai az ország alaperőművei közé tartozott, ám az ekkor épülő, olcsó szovjet olajra alapozott új erőművek megjelenése háttérbe szorította jelentőségét, és 1967-ben csúcserőművé minősítették át. Az új működési modellhez illeszkedve, és a szocialista népgazdaság növekvő energiaigényének kielégítése céljából az Erőmű Beruházási Vállalat 1970-ben felkérte a leningrádi turbinagyárat egy újgenerációs, 2×100 MW teljesítményű gázturbinás csúcserőmű megépítésére a meglévő szénüzemű erőmű közvetlen szomszédságába. A két új, gázolaj tüzelésű gépegység közül az első már 1973-ban, a második pedig 1975-ben kezdett el áramot termelni – jellemzően a csúcsidőszakokban, ami azt jelentette, hogy sűrűn ki- és bekapcsolgatták őket az országos áramigény függvényében. Előnyük a széntüzelésű erőművekhez képest az alacsonyabb élőmunka igény mellett az volt, hogy indításukat követően már 45 percen belül tudtak áramot termelni. Ez abban az időben egyedülállónak számított mindaddig, amíg még korszerűbbek nem épültek országszerte, köztük egy a közeli Litéren. Az olajárak hirtelen megemelkedésével ugyanakkor nyilvánvalóvá vált egy súlyos hátrányuk is, amely az inotai egység működésére is rányomta bélyegét és újra előtérbe helyezte a széntüzelésű üzemet.
Mivel a szenes tüzelésű kazánokat állandó üzemmódra tervezték, a csúcsra járásra alapozott üzemmód: a sok leállás és újraindítás megviselte azok állagát. Ezért amikor az 1970-es évek két olajárrobbanása következtében újra alaperőművé minősítették az inotait, az ismételten 24 órás működés biztosításához elkerülhetetlenné vált, hogy a Magyar Hajó- és Darugyár közreműködésével felújítsák a kazánokat. Ehhez a beruházáshoz kapcsolódóan helyezték üzembe azt a csővezetéket is, amely a kazánok fölös hőenergiáját a várpalotai lakások, intézmények és üzemek fűtésére hasznosította 1984 és 1995 között (az erőmű szomszédságában felhúzott Készenléti Lakótelep lakásainak és intézményeinek fűtését, illetve a szomszédos Alumíniumkohó és egyéb környékbeli üzemek hőellátását a kezdetektől fogva az erőműből oldották meg). Ugyanebben az időszakban szerelték fel a kazánokból érkező füst pernyeleválasztását végző elektrofiltereket is, melyek hatékonyan csökkentették az erőmű környezetében addig komoly problémaként jelentkező korom- és porszennyezést.
A beruházások ellenére az egyre csökkenő teljesítményű inotai üzem fokozatos leépülése már a végleges bezárását megelőzően megindult, folyamatosan zajlott a gépegységek leszerelése és elszállítása. 1995-ig négy kazánt, két generátort és két turbinát bontottak le, majd 1999-ben részlegesen visszabontottak még egy kazánt. Eredetileg e bontásokkal csináltak volna helyet a tervbe vett, új, 150 MW teljesítményű széntüzelésű blokknak. 1991-ben ugyanis a tulajdonos Magyar Villamos Művek (MVM) összevonta a November 7. Hőerőművet az Ajkai Hőerőművel, s az új vállalat, a Bakonyi Erőmű Rt. kapta meg az ellenőrzést az ajkai és a balinkai szénbányák felett is. Az új tervek szerint tehát, a vertikálisan integrált inotai erőmű a balinkai barnakőszénre alapozva generált volna áramot a korábbiaknál jóval hatékonyabb és környezetkímélőbb módon. Az 1998-ban privatizált Bakonyi Erőmű Rt. új tulajdonosa is eszerint alakította a cég stratégiáját. Miután azonban az MVM 1999-ben váratlanul felmondta az Inotai Erőművel kötött hosszú távú áramvásárlási szerződést, világossá vált, hogy a korábbinak töredékére visszaesett kibocsátású erőmű működése gazdaságilag fenntarthatatlan. Végleges leállítása 2001. december 30-án kezdődött és fél évig tartott. A mintegy kétszáz fős állomány túlnyomó többségének 2002. január elsejével már nem kellett újra felvennie a munkát. A még meglévő gőzturbinákat a Skoda gyártmányú generátorokkal együtt teljes egészében kiszerelték a turbinaházból, s a kazánházban álló gépeket is egymás után lebontották. Jelenleg már csak a 4. számú kazán félig visszabontott torzóját lehet felfedezni az épületben. A széntüzelésű üzem bezárása egyúttal a gázturbinás erőmű végét is jelentette. A Bakonyi Erőmű Rt. még 1995-ben adta el az MVM-nek a gázturbinás erőművet, amely azt romló hatásfoka miatt 2000-ben leállította, majd 2001-ben leselejtezte.
Az egykori November 7. Hőerőmű épületegyüttese bezárása óta, immár 22 éve keresi új funkcióját. A letűnt kommunista idők nyomát magukon viselő ipari jellegű építményei és művelődési otthona az idők során közkedvelt filmforgatási helyszínekké váltak, s a Túrajó is rendszeresen vezet nagy népszerűségnek örvendő tematikus sétákat az egykori Inotai Erőmű területén. Emellett a hajdani Béke Művelődési Ház otthont ad a Pannon Várszínház „retroszínházi” előadásainak is.
Források:
Andrássy Antal (2009): Volt egyszer egy erőmű… Várpalota: Bakonyi Erőmű Zrt.
Merényi László – Rudnyánszky Pál (2004): Dr. Mokk László. Budapest: Építésügyi Tájékoztatási Központ Kft.
Műemlékem.hu: Heller – Forgó féle hűtőtornyok.
Túrajó séták forgatókönyveinek összeállításához összegyűjtött sajtóanyagok, elkészített interjúk.
